„Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről” (1Kor 2,1-2).
Megindító bizonyságtétel, amellyel Pál apostol tudtára adja a korintusiaknak és velük együtt nekünk is a maga önértékelését. Az a férfi, akinek a korintusiak mindent köszönhettek a szellemi javak terén, ez a „választott edény”, aki az „Úr nevét elvitte” közéjük, nem akart kitűnni azzal, hogy tud valamit közöttük. Nem tartotta helyesnek, hogy elfoglalja egy bölcs helyét, amikor hirdette nekik Isten bizonyságát. Ezzel teljesen egy síkon mozgott Urával, aki az Ő bölcsességében úgy rendezte, hogy Pál, nem mint tiszteletreméltó igehirdető vonult be Korintusba, hanem mint egy mesterember. Ilyen hangsúlyosan nem is találkozunk ezzel máshol az ő szolgálatában (Csel 18,1-3). Ez volt az, ahogyan be kellett vennie Korintust, az önhittségnek az erődítményét. Az emberi bölcsesség és nagyság, az ellenségnek ezek a fegyverei erre valójában nem voltak alkalmasak. De mennyire hasonlított Pálnak ez a magatartása az Úr Jézuséhoz! Az Úr ezt mondhatta: „Ti így hívtok engem: Mester és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok!” De ha az Ő magatartásáról volt szó, ezt mondta: „Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál” (Jn 13,13; Lk 22,27). Ez volt az a hely, amelyet Ő a maga csodálatos kegyelmében és alázatosságában elfoglalt anélkül, hogy megszűnt volna tanítómester és Úr lenni. Valaki ezt mondta: „Egy fontos üzenet közvetítője hajlamos arra, hogy önmagának tulajdonítson valamit üzenete fontosságából.” Pál azonban nem ilyen volt. Ha a Krisztust prédikálta, akkor csakis Őt, – és kifejezetten, mint a „megfeszítettet”. Aki egy ilyen üzenettel érkezett Korintusba, nem várhatott semmi elismerést kora nagyjaitól. Pál ezt helyénvalónak találta, hiszen Krisztus a kereszt nélkül nem tud segíteni a világon, a bölcs beszéd pedig tönkretette volna a keresztet, ezzel együtt pedig az egész üzenetet. „Boldogok a lelki (szellemi) szegények – tanította az Úr a tanítványainak –, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Nem ragyogó példája-e Pál annak, amire itt az Úr gondol? Önmagáról semmit sem tartani, és önmagának semmit sem kívánni, ez a kiáltó ellentéte „e kor vitázóinak”, akik uralják a helyzetet Korintusban. Mindezeket egybevéve azonban, az apostol tehetséges szónok volt, aki értett ahhoz, hogy magával ragadja a hallgatóit. Ezt sok minden bizonyítja az Újszövetségben, gondoljunk csak a Cselekedetek 26,24-29-re. Az önértékelés, ahogyan nála látjuk, éppenséggel nem zárja ki az Isten adta képességek kibontakozását; ellenkezőleg, megnemesítik az ilyen képességeket, és még inkább használhatóvá teszik Isten számára. Mindenekelőtt azonban megőrzi az Úr az Ő szolgáját a versengéstől és az érvényesülés vágyától, ami a szellemi szolgálat számára olyan pusztító kárt jelent. Pál a korintusiakkal szemben a legkisebbnek nevezte magát az apostolok között (1Kor 15,9); később „minden szent között a legkisebbnek” (Ef 3,8); még később pedig a bűnösök közül elsőnek (1Tim 1,15) mondta magát. „Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem azért, hogy intselek, mint szeretett gyermekeimet. … Kérlek tehát titeket: legyetek az én követőim” (1Kor 4,14.16). E. E. H [Vetés és Aratás] Méltatlanok „Uram, ne fáradj, mert nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj.” (Lk 7,6) És mégis jön, méltatlanokhoz, megáll az ajtajuk előtt, halott lelkükbe életet hoz, és aki él, az áldja Őt. Hozzám is így jött hajdanában, mikor szívem, ajtóm kitártam Előtte végérvényesen... Nem hagy magamra már sosem. Füle Lajos
0 Comments
Leave a Reply. |
Új Élet BlogBátran oszd meg Categories
All
Archives
March 2013
|